H20190916

Utolsó módosítás08:49:30 AM

Volt egyszer egy blokád

taxisb3

Sokak emlékezetében élénken él még annak a néhány zaklatott hangulatú napnak az emléke, ami úgy vonult be a honi történelembe: „a taxisblokád”. Éppen 25 esztendeje, 1990 október 25-29 között történt: az üzemanyag árak 60 százalékos emelésnek bejelentése, s az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó élelmiszer és egyéb árnövekedés ellen tiltakozva, lezárták a munkájukat, megélhetésüket is féltő taxisok és fuvarozók a budapesti hidakat, majd az ország más hídjait, átkelőhelyeit is; gyakorlatilag megbénították az országot. A közélet rendszerváltozás utáni első nagy viharának ötödik évfordulójára jelent meg „Volt egyszer egy blokád” címmel egy riportokat, dokumentumokat, elemzéseket tartalmazó kötet a FUVOSZ kiadásában. A jogtulajdonos hozzájárulásával ebből közlünk alább két interjút. Az első arról regél, hogyan is kezdődött, a második pedig arról, mi minden is forgott akkor kockán, mi is történhetett volna, ha...

„…Lezsák Sándor nem is tudott az áremelésről”

Habán Frigyes 54 éves – ötvenhatos. Akkor, októberben sebesült meg a Köztársaság téren. Lőtt és visszalőttek. Lábon találták. Tizenöt éves fejjel, ilyen előzmény után nem lelt más munkát, mint a nyomdászit, ahol meg másfél év múltán, a gép kapta el a kezét. Maradt az autóvezetés. Előbb egy állami vállalatnál, majd amikortól lehetett, 1983-tól, vállalkozóként a Buda Taxinál. Ő lett a 778-as. Ugyan Habán úr még soha nem volt elmeápolt, ám ha valakinek, hát akkor neki tudnia kell, milyen érzés is tudathasadásosnak lenni. Merthogy a blokád idején taxisként és „hívő” MDF-esként össze kellett egyeztetnie a két énjét.

  – Sikerült? Mármint az egyeztetés…

 – Igen. Illetve nem. Nem tudom eldönteni. Magammal kellett megvitatnom a dolgot, s az eredmény… De kezdjük a históriát a legelején. Úgy kezdődött ugyanis az egész felhördülés, hogy néhányan csevegtünk… na jó, dühöngtünk az éterben, CB-rádión a benzináremelés miatt, már a bejelentés után. Ha jól emlékszem, Horváth Pál, a Rádió Taxi elnöke volt az egyik, a másik őrjöngőpartnerem személyét nem tudom felidézni. A lényeg az: egy lendülettel 48-ról 62 forintra, azaz tizennégy forinttal emelték föl az üzemanyag árát. Akkor már mintegy húszezer iparengedélyes magántaxis és vagy ötezer feketén taxizó volt Budapesten. A helyzet azonban feketébbnek látszott, mint az engedély nélküli konkurencia: hiszen, ha mi is emelünk a tarifán, nem marad kuncsaft, vadászhatunk utasra. Ez maga a létbizonytalanság. Erről beszéltünk a Felvonulási téren állva, délután úgy öt-hat óra körül a rádión, s elkezdtek gyülekezni a kollégák. Egyre többen, egyre dühösebben. Nem is tudom megmondani, végül mennyien jöttünk össze, de sokan, legalább kétszázan. Úgy döntöttünk, beszélni kell valakivel, aki kompetens az áremelés ügyében. Valakivel, akit mondjuk a Parlamentnél találunk.

 – Akadt ilyen?

 – Igen. Később. Hét óra körül átvonultunk, oszlopban az Országház elé. Addigra már megtelt velünk, taxisokkal a Kossuth tér. Valaki szerzett egy szócsövet, Horváth Pál beszélt a nevünkben, a jelenlévőkhöz. Még szó nem volt blokádról, csupáncsak felháborodásról, méltatlankodásról, igaz, egyre határozottabb, indulatosabb hangon. Ezt a beszédet hallotta a közben Zsigulin a helyszínre érkező Siklós Csaba közlekedési miniszter. Körülálltuk öten-hatan, föltettem neki a kérdést: átgondolta a kormány ezt az áremelést? Tudatában van, hogy húszezernyi taxis kenyere veszhet el? Mondtam neki még azt is, hogy ötvenhatban sebesültem meg, azért, hogy ne tekintsen ellenségnek és vegyen komolyan. Hogy megértse: most is, mint annak idején, a létemért, a társaim létéért küzdök. Megértette. És közölte, hogy sajnos, akkor sem tud ő semmit tenni, benzináremelés lesz, a kormánydöntést végre kell hajtani, punktum.

 – Hogyan reagáltak e válaszra?

 –Visszamentünk a parlamenti lépcsősor tetejére és egyikünk a szócsövön elmondta, hogy a miniszter úr elutasított minket. Ez volt a fordulópont. Ekkor kezdődtek a bekiabálások: „Blokád! Lezárni a hidakat, az összes Budapestről kivezető utat!” Nekem eszembe sem jutott ilyesmi. Megrendültem. Pedig addigra már a saját pártomtól (alapító vagyok a Történelmi Igazságtétel Bizottságban, enyém a 14169-es sorszámú MDF-tagkönyv, 1989. március 28-a óta) kaptam egy pofont: a szövetkezeti lakásom kamatadóját, havi ezerötszázért. A második volt ez a pofon. Mondom, megrendültem. Nem a politikai meggyőződésemben. Nem is a barátaimban. Antall József miniszterelnök és Lezsák Sándor alelnök személyes ismerőseim voltak, gyakran beszélgettünk. Nem is az rendített meg, hogy személy szerint én anyagilag ellehetetlenülök. Hanem az, hogy nekünk, taxisoknak az egyre romló anyagi helyzetű utasok „ ellen” kellene emelnünk a tarifát, ha talpon akarunk maradni. Mi nem akartuk, hogy drágább legyen a kenyér, az élet.

 – Eszébe jutott, hogy ez afféle vízválasztó, hogy a kormány, noha rájuk szavazott, az elkötelezett hívük, e döntés után már nem az ön kormánya?

 – Nem. Én azon döbbentem meg, hogy a hozzám hasonlóan elégedetlen kollégáim blokádot emelgetnek, hogy fellépnének az én kormányom ellen! Döntenem kellett, mitévő legyek. Az egyetlen, amit biztosan tudtam: én nem akarok blokádot. Elindultam az MDF-székházba Lezsákhoz. Bent találtam, el is mondtam neki, mi történt az Országháznál. Kértem, segítsen, amíg nem késő. Akkor úgy gondoltam: az SZDSZ mindenáron meg akarja buktatni a kormányt. Tulajdonképpen a saját kormányomat akartam óvni a bukástól.

 – Tartott attól, hogy talán egy újabb ’56 következhet be?

 – Attól nem, de hogy országos méretűvé terebélyesedő tiltakozásra lehet számítani, attól igen. Hihetetlen, de Lezsák Sándor nem is tudott az áremelésről. Tőlem értesült. Telefonált valakinek, nem tudom, ki volt a vonal túlsó végén, de fontos ember lehetett, akitől tudakozódott a részletekről. Már-már megnyugodtam, hogy a mór megtette a kötelességét, a mór mehet s hazaindultam volna, de bekapcsoltuk még a tévét az irodájában. A tízórás híradót néztük, addigra már több országgyűlési képviselővel, MDF-munkatárssal együtt. Döbbent arccal hallgatták az áremelésről szóló hírt. Mintha ők sem tudtak volna róla. Pedig nyolckor már blokád volt! Hajnali négyig jártam a várost, engem a taximmal mindenütt átengedtek, azután az Árpád hídon át hazajöttem Budáról Angyalföldre. A blokádhoz több közöm nem volt. Nem vettem részt benne. Hacsak az nem számít részvételnek, hogy a kollégáimnak zsíroskenyeret és meleg teát hordtam szombaton és vasárnap. Én sem dolgoztam. A blokáddal ugyan nem értettem egyet, de az áremeléssel sem.

 – E tudathasadásos helyzettel ezek szerint nem sikerült megbirkóznia?

 – Őszinte leszek: nem. Vagy igen? Megbeszéltem magammal a dolgot, s arra a következtetésre jutottam, hogy a legokosabb, ha semmit nem teszek. Nem akartam feladni az elveimet, nem akartam szembefordulni azokkal, akikbe én is a bizalmamat helyeztem az első szabad választáskor. De a taxisokkal egy cipőben jártam, nekik adtam magamban igazat, őket sem hagyhattam cserben. Volt azért egy különös momentuma annak, ahogy én az élelmet vittem.

 – Mi történt?

 – A Kerepesi út és a Hungária körút sarkán indultam a zsíroskenyérrel és 25 liter teával. Ez utóbbit a Kakas vendéglőben melegítették, s úgy délelőtt tizenegy óra tájt a kezembe nyomtak még egy csomag szórólapot, a mai kisebbik kormányzó pártét. Arra szólították fel a kormányt, hogy mondjon le. Ehhez kérték az országos támogatást. Korrekt voltam. Kikézbesítettem a paksamétát. Csak egy lapot vettem el. A mai napig is őrzöm.

 – A kollégáival egyáltalán nem bocsátkozott vitába? Nem próbálta őket lebeszélni a blokádolásról?

 – Ez a tüntetésnek induló demonstráció, ahogyan a történet elejéből is nyilvánvaló, pártokon felül álló volt, vagy legalábbis a pártoktól független. Másnap már, mint a história folytatásából kiderült, az ellenzék a sztrájk, a kormány a blokád mielőbbi megszüntetése mellé, ha nem az élére állt. A taxisok zöme, jó négyötöde SZDSZ-párti volt ekkor. Vitatkoztam, igen… Próbáltam meggyőzni őket, igaz, kollegiálisan, barátian cukkolódva, a magam véleményéről. Hiába. Ettől ugyan senki nem ment haza meleg fürdőt venni, kialudni magát.

 – Kollégái nehezteltek önre a blokád után, amiért nem állt közéjük?

 – Nem. Senki soha egy rossz szót ezért nem mondott.

 – Taxizik még?

 – Abbahagytam. A blokád után egy éven belül két kocsimat törték össze, totálkáros lett mindkettő. Lízingelt kocsi volt az utolsó. Mindössze 16 ezer forintom maradt, ki kellett szállnom. Most rokkantnyugdíjas vagyok. Azóta nemcsak a lábam és a kezem operált, hanem a vállam is. A nyugdíjból élek.

 – Mit üzen így nyugállományból a blokád érintettjeinek?

 – Csak egy embernek üzenek. A bajtársamnak, a Magyar Köztársaság elnökének, Göncz Árpádnak. Legyünk korrektek! Én azt üzenem neki: köszönöm, hogy akkor a blokád idején megvédte a taxisokat, hogy senkinek nem esett bántódása…

taxisb1

„Természetesen nem lövettem volna”

 Dr. Barna Sándor ötvenhárom éves, nyugalmazott rendőrtábornok. Egykor Budapest rendőrfőkapitánya. Akiről úgy tudjuk, a blokád idején kijelentette: nem hajlandó a tömegre lövetni. Valamivel később, mindössze negyvennyolc esztendős fejjel, a saját kérésére nyugdíjazták, miután nem fogadta el Boross Péter (akkor belügyminiszter) állásajánlatát. Ez 1991. február 28-án történt. Másnap, március 1-jén pedig a fővárosi exfőkapitány már Göncz Árpád köztársasági elnök és Demszky Gábor főpolgármester közbiztonsági tanácsadója volt…

 – Tábornok úr, mennyi ideig kell rendőrként jelesül dolgoznia annak, aki tábornok akar lenni?

– Ez nem akarat kérdése. Véletlen, bizonyos helyzetek, konjunktúrák is… Nekem tizenhét évet kellett várnom.

 – Mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki megváljon a főkapitányi posztjától?

 – Úgy öt perc.

 – Játsszunk! Mi jut eszébe arról: „taxi”?

 – A taxisblokád.

 – És arról, hogy „sztrájk”?

 – Taxisblokád… Ezerkilencszázkilencven októbere. Az a késő esti időpont, amikor még vezető rendőrtisztként dolgoztam, és jelentették a munkatársaim, hogy az indokolatlan benzináremelés miatt több száz taxi fölvonul az Országház elé, illetőleg a hidakat akarja elzárni.

 – Erről semmilyen előzetes információja nem volt?

 – Aznap késő délután, az esti órákban már a munkaidő végén jártunk, amikor ez az információ keletkezett.

 – Ön hogyan reagált?

 – Kiadtam az utasítást, hogy tájékozódjanak az illetékes rendőri vezetők: pontosan mi történt, a folyamat hogyan indul, milyen intézkedéseket kell, illetve lehet tenni, és kinek mi a dolga ilyen esetben. Akkor nagyon sokat forgattuk a gyülekezési törvényt. Ennek értelmében kellett és kell kezelni azóta is a tömegdemonstrációkat.

 – Erre a tömegdemonstrációra mi vonatkozott a törvényből? Milyen következtetésre jutottak a fővárosi rendőrök?

 – A taxisok megmozdulása, demonstrációja bejelentés nélkül történt. A jogszabály mind a mai napig nem változott meg; az a lényege, hogy a bejelentés nélküli tüntetések oszlatása vagy megszüntetése önmagában nem lehetséges. Tehát az a tény, hogy bejelentés nélkül demonstrálnak, nem alapozza meg azt a rendőri intézkedést, hogy föl is oszlassák a tüntetőket. Viszont akik szervezik, jogszabálysértést követnek el, és őket szabálysértési eljárás keretében meg lehet bírságolni. Néhány ezer forintra…

 – Elkezdődött a blokád, felállították a válságstábot. Úgy hiszem, ön a beosztásánál fogva tagja volt e stábnak.

 – Nem egészen így esett. A legelső lépés ilyen esetekben azonnal jelenteni az elöljárónak. Ez meg is történt. Sorban, folyamatosan majdnem minden elöljárónak. Hát… a belügyminiszternek kicsit később, mert őt nehezebben találtuk meg.

 – Ön kiknek jelentett?

 – Az országos rendőrfőkapitány helyettesének és az országos rendőrfőkapitánynak. Azaz Túrós András jelenlegi országos rendőrfőkapitány-helyettesnek és Szabó Győzőnek, aki most a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese.

 – A feletteseitől kapott-e valamilyen parancsot ezután?

 – Parancsot nem kaptam, folyamatosan konzultáltunk.

 – Ennek a konzultációnak mi volt a „vezérfonala”?

 – Alapvetően az, ami mindenkinek nyilvánvaló: hogy mit kell és mit lehet tenni ennek az eseménynek a megszüntetésére, a további jogsértés megakadályozására.
taxisb2

– Mit kellett és mit lehetett tenni?

 – Azonnal fel kellett volna lépni, adott esetben erő alkalmazásával. De itt nem csak személyekről van szó, hanem járművekről is, és erre sem eszköz, sem – ezt hangsúlyozom – tapasztalat nem állt még a rendelkezésünkre. A „kellett” és a jogi lehetőség viszont nem azonos.

 – Akkor kérem, húzzuk meg a határvonalat a „kell” és a „jogilag lehetséges” között. S tisztázzuk: csupán az eszközök hiánya miatt nem alkalmazott a rendőrség erőt?

 – Nemcsak az eszközök miatt. Azért sem, mert az engedély nélküli demonstráció önmagában nem oszlatható fel. Ha más törvénysértést, mondjuk bűncselekményt követnek el, akkor már az erő alkalmazásának is megvan a lehetősége, teljesül mind a jogi, mind a fizikai, tehát rendőri feltétele.

 – Az ön emlékezete szerint történt-e a taxisblokád alatt olyan bűncselekmény, ami okot és jogalapot adott volna a beavatkozásra?

 – Ha jogtalanul megbénítjuk a forgalmat, az már bűncselekmény. Így ha közúton veszélynek tesszük ki a járműveket, adott esetben közutakat zárunk le engedély nélkül, azzal már önmagában bűncselekményt valósítunk meg.

 – Tehát be lehetett és be is kellett volna vetni erőt a tüntetés kezdetén?

 – Be lehetett volna avatkozni, én úgy láttam. És azóta is, ahány emberrel beszélek, vita tárgyát képezi. Volt, aki szerint erőt kellett volna alkalmazni. Én a mai napig állítom, hogy nem lett volna szabad. Semmi olyat nem teljesítettem a szolgálatom alatt, amivel nem értettem egyet. Mert ha nem értettem volna egyet valamivel, akkor lemondok a beosztásomról vagy a munkakörömről.

 – Végül megjelentek a rendőrök a hidakon, ennyi látszott. S annyi hallatszott, hogy időnként hírek kaptak szárnyra, hogy elindult a hadsereg, mégsem indult el… Mi volt a valóság?

 – Az, hogy tárgyaltunk és tárgyaltunk. Először a szakmai vezetőkkel, a kormányzat bizonyos megbízottaival, az említett rendőri vezetőkkel, hogy milyen módon lépjünk föl. Abban nagyjából egyetértettünk, hogy ez az ügy már nem egy egyszerű rendőri intézkedés kérdése, hanem jóval több: társadalmi kataklizma előtti helyzet kezelése. Észnél kell lenni.

 – A döntéshozók miként vélekedtek az erőszak alkalmazásáról?

 – Természetesen voltak hívei és ellenzői. Én az utóbbiak közé tartoztam. Miután az akkori elöljáróim sem adtak ezzel ellentétes parancsot, ezért ez az álláspont lett az uralkodó. A rendőri szolgálatom alatt, és azóta is, humanistának tartottam, tartom magam.

 – Így gondolkodtak az „erő” hívei is? Egyáltalán, ma, amikor már túl vagyunk ezeken az eseményeken, néven nevezne közülük néhányat?

 – Nem akarom. Mindenki tudja, hogy ki, milyen módon vett ebben részt. Legföljebb igyekeznek elfelejteni.

 – Volt közöttük olyan beosztású, aki önnek, illetve az önnek parancsot adóknak parancsot adhatott az erőszak alkalmazására?

 – A kormány döntését végre kellett volna hajtanunk, ha lett volna afféle kormánydöntés, de ilyen nem született, illetve ilyenről nem tudok.

 – Közszájon forgott az ön akkori kijelentése, hogy nem lövetne a tömegre. Pontosan mikor és miért mondta ezt? 

 – Természetesen nem lövettem volna, se akkor, se máskor. Itt nem csak taxisok voltak, személyesen meggyőződtem róla, kimentem a tömegbe, egyenruhában, hogy fölismerjenek. Voltam többek között a Margit híd pesti hídfőjénél. Körülnéztem az Országház előtt, ott többségében nem taxisok voltak, hanem polgárok, meglehetősen indulatos hangulatban. És már nemcsak az üzemanyagárakról volt szó, hanem az egész rendszerváltás problémáiról, feszültségéről, az ország gazdasági ellehetetlenüléséről. A lényeg az: az erő alkalmazását semmiképpen nem akartam volna vállalni, csak abban az esetben, ha már végső megoldásként nincs más. Ezek nem bűnözők voltak, hanem magyar emberek, akiknek nem tetszett egyfajta döntés, és ezért olyasmit követtek el, ami nagyon hasonlít egy állampolgári engedetlenséghez.

 – Mégis, hogyan esett az ominózus kijelentése? Emlékezetem szerint még a blokád elején történt.

 – Alighanem az első napon, öt óra körül történt. Hangfelvétel is dokumentálja: egy rádiós újságíró megkérdezte tőlem, mi lenne, ha olyan parancsot kapna a rendőrség, hogy lövessünk bele a tömegbe. Az volt a válaszom: az első szabadon választott parlament szabad kormányáról föl sem tételezhető, hogy ilyen utasítást adna ki. Erre nem lehet számítani. Ez a mi kormányunk, a mi parlamentünk, szabad ország szabad államhatalmi szervezete. Erre a következőt kérdezte az újságíró, teljesen logikusan: és ha mégis kiadnának egy ilyen parancsot?

 – Volt ennek valamennyi esélye?

 – A lövetésnek nem, ám az erő alkalmazásának azért volt némi valószínűsége.

 – Mi a kettő között a különbség? Mondjuk „csak” könnygázt vetettek volna be?

 – Én akkor úgy értékeltem, hogy ez nemcsak néhány taxisnak a hülyéskedése vagy bűncselekménye, hanem egy bizonyos állampolgári hangulatnak a tömeges, agresszív megnyilvánulása, ami már nem járőr kérdése, nem gumibot kérdése, nem is vízágyú kérdése. És íme látjuk, hogy békésen lezajlott az egész, senki nem halt bele, nem keletkeztek károk… dolgoztam már olyan bűnügyeken, amikor lőttünk is. Sajnos kellett, ránk is lőttek. Például részt vettem fegyveres terrorista személyek elleni intézkedésekben. Tudtam: az erő alkalmazása végül elvezethet odáig, hogy a legsúlyosabb eszközt is alkalmazni kell.

 – Mit értett ez esetben az erő alkalmazásán, ha ne a lövetést?

 – Konkrétan: föloszlatjuk a tömeget, könnygázgránáttal, vízágyúval, technikával, a gépkocsikat, a taxikat meg az egyéb eszközöket, mert nem csak taxikból állt a blokád, eltoljuk (lehet, hogy tönkre is mennek, de ez más kérdés), és megtisztítjuk a különböző utakat, hidakat a közlekedés számára.

 – Ebben ön tevőlegesen részt vett volna?

 – Az intézkedés kiadásában igen. Nem az volt a dolgom, hogy én tegyem odébb az autót. És ezt az intézkedést olyan sokáig már nem is lehetett volna halogatni.

 – Akkor most tegyük fel ismét a rádiós kolléga kérdését: és, ha ne adj’Isten valaki mégis tűzparancsot adott volna?

 – Ez kizárt dolog. De ha mégis előfordulna, ezt a parancsot nem hajtanám végre. Ez volt a válaszom.

 – Amihez bizonyára többen gratuláltak és amiért többen elátkozták.

 – Így igaz. De arra ma is büszke vagyok: egy idős hölgy, kispénzű nyugdíjas állampolgár, aki már átélte a világháborút és az ötvenhatos forradalmi eseményeket, az akkori fegyveres harcokat, a blokád utáni napokban egy nagy csokor sárga rózsát hozott nekem. Azzal adta át, hogy köszöni a tevékenységemet. Na most: talán nem volt egyedül ezzel az érzésével.

 – Ön nyilatkozott, a blokád pedig tartott tovább. Mi történt ezután?

 – Vitáink voltak. Fölkészültünk arra, hogy szükség esetén alkalmazzunk erőt, korlátozottan, és még egyszer mondom, mert erre nagyon kényes vagyok, nem a polgárok ellen, hanem a polgárok érdekében. Konzultáltunk nyugati rendőrtisztekkel, mert akkor már volt velük kapcsolatunk.

 – Ha nem titok, mely ország rendőrtisztjeivel?

 – Úgy vélték: tárgyalni kell. Nyugat-Európában számtalanszor előfordul hasonló, mégis nagyon ritkán alkalmaznak erőt. Lecseng a dolog, megy tovább az élet. Ott megszokták a polgárok. Itt akkor még nem. De azóta az útzárás már nagyon sok országban volt, még nálunk is, a határon. Én a blokád alatt több alkalommal jelentettem, javasoltam, ahol kérték, meg ahol nem , hogy tárgyaljanak egymással az akkor nagyon közismert személyiségek, kormányzati tényezők és a taxisok, az egyéb vállalkozók.

 – A rendőrség számára az összetartáson, készenléten, jelenléten kívül egyebet jelentett-e a blokád?

 – Fölkészülést a végső esetre, ha mégis erőt kell alkalmazni. De, ahogy mondtam, csak a legszükségesebbet. Közben az akkori belügyminiszterrel (nem nevezem meg, mert utólag nagyon inkorrektnek tartottam több sajtónyilatkozatát, évek múltán is annak tartom, tudja mindenki, kiről van szó), no a miniszterrel volt a sztrájk alatt olyan megbeszélésünk is, amikor tulajdonképpen én fölajánlottam a lemondásomat. Bizonyos vitánk volt…

 – Magyarán pellengérre állították önt?

 – Volt ott olyan személy, aki büntetőeljárással fenyegetett meg. De közöltem az illetővel, hogy a büntetőjoghoz én jobban értek, mint ő.

 – Mi lett volna a vád?

 – Nem tudom, azt nem közölte az illető. Aki nem a belügyminiszter volt, hangsúlyozom, hanem a minisztérium egyik felelős vezetője. Nincs ma már ott.

 – Tudatában volt, hogy amikor nemet mondott egy esetleges ilyen parancsra, valószínűleg ezzel lezárul a rendőri pályafutása?

 – Én egy soha el nem hangzott és soha ki nem adott parancsra mondtam nemet. De amikor az erőt nem alkalmaztam, már tökéletesen tudtam, hogy vége a rendőri karrieremnek. Ha ne adj’Isten, közvetlen veszélybe került volna egy ember élete (de nem egy, hanem nagyon sok ember élete került volna veszélybe), az nem érte volna meg az én összes egzisztenciális problémámat. Ám ez nem egzisztenciális kérdés, egy ember élete többet ér, mint bárkinek a pozíciója.

 – Ma is nemet mondana?

 – Mindenképpen. Ugyanúgy nyilatkoznék ma is. Lehet, hogy egy kicsit óvatosabban, de a tartalmán semmit se változtatnék.

taxis4

– Az ön számára hogyan ért véget a taxisblokád?

 – Nagyon békésen. Mi is alkudtunk a taxisok és a fuvarozók képviselőivel, melyik hidat mikor szabadítják fel, mikor engedik az alapellátást. Amikor a tárgyalások sikerre vezettek, akkor levonultak a taxisok, a polgárok megnyugodtak, megszűnt a blokád. És elkezdett működni a politika, hogy ki volt a hibás, miért volt hibás. Tulajdonképpen meg kellett volna találni a bűnbakot.

 – Hazament, kialudta magát, s erre a második, politikai fordulatra ébredt?

 – Nézze, direkten nem lehetett volna velem szemben fellépni, de közvetett módon nagyon sok hamis magatartást tapasztaltam.

 – Említene példákat?

 – Már nem voltam az apparátusban, amikor a két gyermekemmel és a feleségemmel a szolgálati lakásomból ki akartak tenni. Senki mást, csak egyedül engem ebben az országban. És a szolgálati lakásom határozatlan időre szóló bérlemény. Fenyegettek arrogánsan sok minden mással, például, hogy jobb volna, ha útlevelet váltanék.

 – A hatalom képviselői az ön érzése szerint ellenségesnek tartották a magatartását, a be nem avatkozási politikáját?

 – Nem mindenki, de sokak minden megnyilvánulásából ezt éreztem. Ez önmagában még nem zavart, csak azok az indirekt lépések.

 – Tagja volt akkor valamelyik politikai pártnak?

 – Én tagja voltam korábban az MSZMP-nek, természetesen még nyomozó koromban beléptem, sőt az MSZP-be is beléptem. Mikor főkapitány lettem, még összefért ez a főkapitányi poszttal, később már nem. Azután a tagsági viszonyomat már nem is folytattam. Elég volt a politikából, jobbról is, balról is, középről, alulról, és fölülről is.

 – A taxisblokád idején tehát még párttag volt. Szocialistaként érezte úgy, hogy nem lövetne a tömegre?

 – Nem, nem… Semmi politika. Magyar emberként éreztem úgy.

 – Hogyan jutott el odáig, hogy lemondjon a beosztásáról, kilépjen a rendőrség kötelékéből?

 – Nagyon egyszerűen. Az akkori belügyminiszter, akit továbbra sem óhajtok megnevezni, pályázatot írt ki a főkapitányi beosztásokra. Később úgy nyilatkozott a veszprémi újságnak, egy új jogszabály tette lehetővé, hogy Barnától megszabaduljunk. Akkor megpályáztam a saját beosztásom, de nem én nyertem el, hanem egy másik tiszt. Megszoktam: egy rendőr mindig befejezi az intézkedést, mindig végigmegy az úton. Az akkori belügyminiszter, a későbbi kormányfő, Boross Péter úr mondta, hogy elfogadhat munkatársának a Belügyminisztériumba. Én megköszöntem ezt a szívességet neki, de nem vállaltam. Kértem a nyugdíjazásomat, amit egyébként a Boross úr javaslatára a köztársasági elnök úr meg is tett.

 – Miért nem fogadta el ezt az állást? Politikai okokból?

 – Nem kell se túl okosnak lenni, se túl naivnak. Végtelenül egyszerűnek látszott, hogy amennyiben valaki nem felel meg egy rendőri beosztásban, akkor másra sem alkalmas. És politikai taktikákban egyáltalán nem akartam részt venni. Úgy döntöttem, hogy jobb menni. Az a filozófiám: én mindig mindent megteszek azért, hogy amit akarok sikerüljön, de azért mindent mégsem. Elmegyek a falig, de tovább nem. Akkor úgy éreztem, hogy a falig mentem.

 – Azóta volt valami visszhangja az ügynek?

 – Írogattak, nyilatkozgattak ide, oda, amoda, megkerestek néhányan a sajtótól. Hogyan is mondjam, utálatos képnek látszottam bizonyos politikai körökben, ez nem zavart egyébként. Mondtam, engem a pártok abszolúte nem érdekelnek, egyik sem. A gazemberség meg a tisztesség szerintem pártsemleges.

 – Ült a blokád óta taxiban? Ha igen, tudta a taxis, hogy ki az utasa?

 – Volt, aki tudta, volt, aki nem. De aki tudta, nem mondott rám rosszat. És a számlát mindenképpen, mindig kiegyenlítettem.
taxis5

– Vétkesnek, bűnösnek érzi magát?

 – A jogszabály szerint, amit annak idején amnesztiatörvényként fogadott el az Országgyűlés, annak kellene lennem. Természetesen nem vagyok bűnös. Ha mégis megjátszanánk… De inkább nem! Nem akarok cirkuszt csinálni. Ha mégis? Följelenteném magamat és másokat, akik akkor vezető beosztásban voltak, és akik állítólag elmulasztottak valami intézkedést. Akkor ki kellene nyomoznia a bűnügyi hatóságnak, hogy tényleg így történt-e. Szerintem nem lehet kinyomozni, bizonyítani, de ha mégis lehetne, akkor megint megkapnák az amnesztiát azok az emberek is velem együtt, akik akkor érintettek lettek. Nagyon érdekes játék lenne…

(végépé)/Gépnarancs

Ha tetszett a cikk, oszd meg