A Római Birodalom végnapjaiban a keresztény vértanúk hősiessége megdöbbentette a kortársaikat. Ezek valóban hisznek a halál utáni életben!
Nem lehetett megfélemlíteni, nem lehetett zsarolni őket. A vértanú-akták mind erről szólnak. Szent Lőrinc, Szent Ágnes, Szent Cecília és a többiek inkább vállalták a halált, mint a hittagadást.
A mi életünkben mennyire van jelen a feltámadásba vetett hitünk? Mennyire motivál az örök élet reménye, amikor döntéseinkről, áldozatvállalásról, életmód-váltásról van szó?
Minden vasárnap és ünnepen megvalljuk a hitünknek ezt a tételét. Tükrözi-e a magatartásunk, hogy valóban hiszünk ebben? Vagy csak egy gyászélmény, egy közeli hozzátartozó vagy barát halála döbbent meg egy pillanatra? A temetési szertartás után elég hamar „visszazökkenünk” a „rendes” kerékvágásba?
Sejtjük, hogy ez a hittétel elválaszthatatlan a legfontosabb „húsvéti üzenettől”, Jézus Krisztus megváltó halálának és feltámadásának misztériumától, amelyet minden eucharisztikus ünneplésben próbálunk átélni. Az Eucharisztia az „Örök Élet Kenyere”. Jézus egyértelmű ígérete, hogy „aki ebből a kenyérből eszik, örökké él”.
A feltámadásba vetett hitünk és az örök élet reménye nem csupán a „végén” kap hangsúlyt, kap „szerepet”, hanem úgy kellene élnünk, mint a „világosság fiai”, akik egész életvitelükkel ezt a meggyőződést tükrözik. Ez jut kifejezésre akkor, amikor valóban önzetlenül törődünk a szegényekkel, amikor megosztjuk javainkat a rászorulókkal, amikor szerényebb az asztalunk, mértéktartóbbak vagyunk az anyagi javak birtoklásában. Nem „gyűjtünk földi kincseket”, nem nyaralókra, külföldi utazásokra költjük a pénzünket, hanem „kincset gyűjtünk a Mennyre”.
Nagy titok ez, naponta vizsgázunk. Kérjük Jézus ígérete nyomán a Szentlelket, hogy a húsvéti ünneplésünk nyomán élő-eleven és személyes hitté váljon a feltámadásba vetett reményünk, a saját feltámadásunkba vetett hitünk.
Ismét Húsvétra készülünk. A mostani körülményeink, a napi élményeink között kell megtalálnunk a küldetésünket. Ez a küldetés lényegében mindig érinti a feltámadás reménységét. Jézus ezt adta feladatul: „Ti lesztek a tanúim” (Ap. csel. 1,8) Az első apostolok Jézus feltámadásáról beszéltek, aminek ők tanúi voltak.
Mindaz, ami a jézusi tanítást tükrözi az életünkben, egyben a feltámadásról szóló „bizonyságtétel”. Az egymás iránti szeretet, a megbocsátás, az önzetlen nagylelkűség, a szenvedőkkel, bajbajutottakkal való törődés, mind-mind jelzése annak, hogy mi nem csupán ebben a látható világban gondolkodunk. A jövőnket nem csupán évtizedekben, években tervezzük, hanem a mindennapi imáinkban az „Isten Országának” eljövetelét kérjük. Ez a mi távlatunk.
Naponta megküzdjük a harcunkat. A halál utáni élet ismeretlen, a mostani megszokott életünkről pedig azt gondoljuk, hogy ismerjük. Pedig a mindennapi szép élményeink, mindaz, ami „szív-öröm”, erről a jövőről szól. A jóság, a szeretet, a véletlennek tűnő találkozások, a teremtett világ csodái mind-mind ízelítőt adnak abból, amit Isten nekünk készít: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fölfogni nem tudja …” (1.Kor. 2,9)
A Szűzanyával, a Mennyország Királynőjével együtt kérjük a Szentlélek segítségét, hogy meghalljuk Jézus tanítását, megsejtsük az Úristen szeretetének ígéretét, és legyen bátorságunk nagylelkűen elengedni az anyagi világ vonzását. Lehessünk szabadok a hitben, ahogy Szent Pál apostolnál olvassuk: „A remény nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt a szívünkben az Isten szeretete.” (Rom. 5,5)
Beer Miklós püspök
