Talán sokan nem tudják, de Magyarországnak nem egy, hanem több védőszentje, mennyei patrónusa, pártfogója is van. Az ország fővédőszentjei: a mennyekbe fölvett Boldogságos Szűz Mária (augusztus 15.), és első apostoli királyunk, Szent István (augusztus 20.). Mellettük azonban vannak más, kevésbé ismert védőszentek is, mint például Szent Adalbert püspök és vértanú (április 24.), Nagy Lajos király uralkodása óta Remete Szent Pál (január 15.), Gábriel arkangyal (eredetileg március 24., manapság inkább szeptember 29.), és Tours-i Szent Márton (november 11.).
Amit ellenben még Szent István királyról is csak kevesen tudnak, az az, hogy államalapító uralkodónk egyúttal minden magyar katona és rendvédelmi dolgozó fő védőszentje is. Ez nyilvánvalóan azzal áll kapcsolatban, hogy Szent István király az önálló, keresztény magyar államiság szimbóluma, megtestesítője, aki nemcsak állam- és egyházszervező munkájával fektette le Magyarország alapjait, de megvédte annak népét és határait, szembeszállott a külső és belső ellenséggel, törvényeivel békét és rendet teremtett.
A kiemelt tiszteletnek örvendő nagy magyar szentjeinknek a középkorban évszázadokon át nemcsak egy ünnepe volt: Szent Imrét például november 5. mellett szeptember 2-án is megünnepelték (ekkor szenvedett halálos kimenetelű vadászbalesetet), Szent László királyról pedig június 27-én túl július 29-én is megemlékeztek (ez ugyanis halálának pontos dátuma). Ezek a „másodlagos” ünnepek sajnos áldozatul estek az 1630-as rítusváltásnak, amikor a kedvezőtlen történelmi helyzet miatt és Pázmány Péter nyomására a tridenti zsinat után kiadott és olcsóbban beszerezhető, könnyebben pótolható könyvek javára a magyar püspökök lemondtak az ősi magyar szerkönyvek használatáról.
Szerencsére Szent István királyunk „másodlagos” ünnepe, a szent jobb ereklye megtalálásának május 30-i emléknapja túlélte a magyar történelem szélsőséges viszontagságait, sőt a vatikáni zsinat utáni liturgiareformot is. Így első, szent királyunk „másodlagos” vagy „másik” ünnepe ma is szerepel liturgikus naptárainkban. Arról viszont már egészen bizonyosan csak kevesen értesültek, hogy Szent István király főünnepét (augusztus 20.) valaha vigíliával (önálló előkészületi, böjti ünnepnappal) és nyolcaddal (nyolc napon át tartó liturgikus megemlékezéssel) ünnepelte a középkori magyar egyház. Ennek nem egyszerűen csak a nemzeti büszkeség volt az oka, hanem az is, hogy a latin liturgia hagyományos, történelmi változatában szokás és kiváltság volt az adott nemzet, egyházmegye, keresztelő egyház fő patrónusait kiemelt liturgikus hangsúllyal, pompával ünnepelni, aminek keretében a szent miséje és officiuma (zsolozsmája) nyolc napon át ismétlődött, hacsak nem ütközött valami nagyobb rangú ünneppel.
Talán érdemes lenne megfontolni, hogy a szép, nagy múltú és nemzeti öntudatunkat öregbítő egykori ünnepeinket visszavezessük a magyar egyház liturgikus gyakorlatába, beleértve Magyarország fő patrónusainak vigíliáját, esetleg nyolcadát is.
Dr. Alácsi Ervin atya, tábori lelkész
forrás: mariaradio.hu
